Az ugratás története nagyon érdekes.
A lónak és lovasának csak egy-egy kidőlt fa, vagy egy patak jelentett átugrandó akadályt. Angliában azonban meg született egy törvény, melynek következtében a szántóföldeket be kellett keríteni. Ám az Angliában igen kedvelt rókavadászatok megmaradtak. A lovasoknak egy-egy állat üldözésekor át kellett ugraniuk az útjukba kerülő kerítéseket.
Ez a szükségszerű ugratás nagyon kedvelt lett a lovasok körében, így megrendezésre kerültek az első akadályversenyeket.
Az európai lovaglóstílus azonban még nagyon más volt napjainkhoz képes. Ugratáskor a lovas kinyújtotta a lábait, hosszúra csatolta a kengyelszíjat és mélyen beleült a nyeregbe, felsőtestét szinte függőlegesen tartotta. Ez bizony elég kényelmetlen lehetett mai szemmel nézve. Ráadásul a lónak sem lehetett egy jó érzés, hiszen a lovas ugratás előtt szinte „felemelte” a lovat a szárral a földről ugratás előtt. Legjobb esetben az akadály előtt hagyta kicsúszni a szárat a kezéből. Mivel ez a lónak nagyon rossz volt, nem is csoda, hogy nem tudtak nagyobb akadályokat átugrani.
Federico Caprilli olasz kapitány megfigyelése hozta meg az ugratásban a nagy áttörést. Rájött ugyanis, hogy a lovat a természetes mozgását követve, rövid kengyellel, kikönnyítve kell ugratáskor lovagolni (pontosan úgy, ahogyan azt ma is tesszük).
Kortársai közül nem mindenki fogatta el a kapitány elméleteit, mígnem Meloppo nevű lovával 208 centiméteres akadályt is átugratott.
www.louralom.gportal.hu
|